DOG

A „nagy dán” – nem is dán! Az arisztokrata mentalitás lenézte a dalmatát, mint kocsikísérô ebet, s a fekete-fehér dogot részesítette elônyben. Pedig a dalmata „eredeti angol” kutya (noha Dalmáciából származik, Anglia a standardgazda – a szerk.), a dog – vagy ahogy a britek hívják: a Nagy Dán – pedig nem az. Bár a jelek szerint Dániával sincs valami szoros kapcsolatban, s elnevezése, mely ezzel az országgal hozza összefüggésbe, egyike azoknak a furcsaságoknak, melyekben annyira bôvelkedik a kutyavilág. A „nagy dán” az egyik régi francia elnevezés (grand Danois) tükörfordítása, ami megtévesztô, hiszen ismerték a fajtát dogue Allemand-ként, tehát német dogként vagy német masztiffként is, mely nevek bármelyike sokkal találóbb a számára! Érdekes, hogy ezt az ellentmondás már Alfréd Brehm-nek is feltunt, aki „Az állatok világa” címu korszakos jelentôségu munkájában 1876-ban ezt írta a dogról: „Ezt a kutyafajtát igen sokan helytelenül dán dognak is nevezik, holott igazi dán dog már ritkán fordul elô, s az is a régi angol dogokból származó válfaj.” Hatalmas, dogszeru kutyákat egyébként már Kr.e. 12. században ismertek. Egy babiloni dombormu ilyen ebet ábrázol, melyet asszír harcos vezet pórázon. Nagy Sándor, a világhódító indiai hadjáratáról félelmetes megjelenésu, óriási termetu és ereju, dogszeru kutyákkal tért vissza. Ezekbôl a rettegett ebekbôl alakult ki késôbb görög földön a híres molosszoszi tenyészet. Az ókori Egyiptomban is ismerhették a dogokat, illetve ezek elôdeit. Errôl tanúskodnak például a negyedik dinasztia évezredes sírjain látható rajzok, ábrázolások. A rómaiak – akik már a Krisztus születése elôtti évezredekben is meglepôen magas színvonalú fajtatenyésztést folytattak – ugyancsak sokra becsülték és nagy szakértelemmel tartották, képezték a görög földrôl származó molosszusokat. Ezeket az ebeket harci kutyaként alkalmazták a légiók, de sikeres „gladiátoroknak” bizonyultak az állatviadalokon, az arénákban is. A Vaskancellár kutyái A középkorban a nagyszabású, pompás fôúri, fejedelmi vadászatok korában is fontos szerep jutott a dogoknak, melyek azidôtájt általában masztiffok, ír és skót agarak keresztezése révén alakultak ki. Ezek a nagytestu, kemény, rendkívüli állóképességgel rendelkezô, szívós, igen erôteljes felépítésu kutyák szerepkörüket tekintve hajtóebek voltak, s medvére, vaddisznóra, farkasra vadásztak velük. A „dán dog” tehát istenigazából német dog, legalábbis Németországban érte el a jelenlegi standardjének is megfelelô tökélyt. A fajta különösen a 18. sz. közepétôl vált egyre népszerubbé, és a 19. században már egyetlen német palota vagy kastély sem ragyoghatott teljes pompájában néhány német dog nélkül. Nagy-nagy kedvencei voltak Bismarcknak, a Vaskancellárnak, aki hatvan(!) esztendôn át tartott dogokat: ôket tette testôreivé és állandó kísérôivé. Különlegesen erôs és hatalmas kutyáiról egész sor legenda született. Állítólag bel- és külföldi diplomatákkal, államférfiakkal való kapcsolataiban jelentôsen befolyásolta az a körülmény, hogy a dogok – különösen a szívének két legkedvesebb: Tyras és Sultan – rokonszenveztek vagy ellenségesen viselkedtek az illetôvel. Az elsô német kutyakiállításon, 1863-ban 15 dog szerepelt. Közülük nyolc a „dán dog”, hét pedig az „ulmi dog” kategóriában indult (ekkortájt dánnak a sárga és csíkos, ulmi dognak pedig a fekete és foltos példányokat nevezték – a szerk.). A kutyák „imponálóan nagynak és elbuvölôen elegánsnak találtattak”.. . Pusztán a szép külsô természetesen nem volt elegendô egy olyan fajtánál, melyet arra a kemény feladatra alakítottak ki, hogy medvékkel, vadkanokkal vegye fel a harcot. A hangsúlyt mindig is a testnagyságra és a testsúlyra, a nemes jellemre és a bátorságra, a gyorsaságra és a kitartásra fektették. Munkája tette szükségessé fülének csonkolását, csökkentendô annak kockázatát, hogy küzdelem közben megsérüljön. A nagy méret és a keménység tehát mindig elsô számú követelmény volt, mégis, nagyságuk ellenére ezek a kutyák elegánsak maradtak. Nem valószínu, hogy bárki is, akinek volt már dogja, beérné kevésbé királyi jelenséggel. Amikor barátságosak az idegennel, s nyoma sincs bennük agressziónak, az embernek az a benyomása támad, hogy tulajdonképpen kegyet gyakorolnak. Egyenrangú félként kezelik az embert, s bíznak csalhatatlan képességükben, hogy a megfelelô társat választják. S milyen gyengéd magatartást tanúsítanak, amikor végtelenül finoman óriási állkapcsaik közé veszik a látogató kezét, s királyi fenséggel a ház urához kísérik! Ugyanakkor tartózkodó éberségükre bizton számíthatunk. Fejlett személy- és területvédô ösztönüknek köszönhetôen mindig határozottan, gyorsan, helyesen és hatékonyan reagálnak, ha valódi veszély fenyeget. Mint a legtöbb nagytestu fajta, a dog is kifejezetten gyerekszeretô. Kis gazdájával türelmes és gyengéd. A többi állathoz általában békésen viszonyul, gyakran kifejezett barátság szövôdik közöttük. Többnyire így van ez fajtársaival is: a kiegyensúlyozott természetu, jól nevelt dog nem agresszív, nem verekedôs. A fajta fô vonásai Kifejezetten hatalmas termetu, erôs, nagyon izmos, mégis elegáns kutya. Mozgása hajlékony, ruganyos, könnyed. Olyan tulajdonságok ezek, amelyeket az ember jóval kisebb kutyától várna el, nem pedig olyantól, mely legkevesebb 54 kg-ot nyom, marmagassága pedig több mint 76 cm. A fej hosszú és erôteljes, magas tartású, a fejhossz a marmagasság szerint változik. Jónak számít például az a kutya, melynek fejhossza az orrától a tarkóig 32 centis, s ez 80 centis marmagassággal párosul. Az orrsövény rendkívül széles, s ahol a porc csatlakozik a csonthoz, enyhe nyereg található. A fülek kicsinyek és magasan tuzöttek. A közepes nagyságú szemek meglehetôsen mélyen ülnek. A sötét szem a kívánatos. A tekintet éber és érdeklôdô, az egész kutyának lendületet és bátorságot kell sugallnia. A nyak hosszú, ívelt és jól illeszkedik a marhoz. A váll izmos, a könyök a test alatt csatlakozik a törzshöz. A mellsô lábak tökéletesen egyenesek és nagy csontúak. A törzs fölöttébb mély, a bordák jól kiugranak. A hátulsó rész igen izmos, nagy erôt és kiváló futóképességet kell sejtetnie. A lábfej macskaszeru, a karmok feketék, kivéve a harlekin színu példányokét. A farok rendkívül izmos, a tövénél vastag, a vége felé vékonyodik. A szôrzet nagyon rövid és suru, fényes, testhez simuló. Színe lehet tigriscsíkos: a csíkok feketék, a szem és a karmok lehetôleg sötétbarnák. Ôzbarna: aranysárgától a sötét aranysárgáig, a maszk fekete. Kék: a világosszürkétôl a sötét palaszínig és a tiszta acélkékig. Harlekin: tiszta fehéren fekete foltok. Végül fekete: fehér jegyek megengedettek. Súlyos hibák: félénkség, hasított orr, kifelé ill. befelé forduló szemhéjak, elôre- és hátra-, valamint keresztharapás, betört farok. Tenyésztésbôl kizáró okok: félelembôl harapás ill. nagyfokú agresszivitás, májszínu orrtükör, a minimális marmagasság alatti méretek, súlyos színhibák, kanok egyheréjusége vagy rejtettheréjűsége.